A legmázlisabb péntek 13-a

Minden évben, így idén is Fotópályázatot hirdetett a legnagyobb hazai Mazda márkakereskedés és együttműködő partnerünk, a MazdaCentrum. Nem is lehet kérdés, hogy mindenkinek érdemes pályázni, pláne, ha elolvassuk a tavalyi nyertes élménybeszámolóját. Ezt adjuk most közre az alábbiakban.

Amikor a MazdaCentrum tavalyi Mazdás fotóversenyére neveztem, majd a második-harmadik díjakért közönségszavazásra bocsátott fotók közt hiába kerestem a sajátomat, az esélytelenek nyugalmával figyeltem a verseny további alakulását.

Néhány héttel később épp a 2-es kanyar előtti felüljárónál lúdbőrözött a karom, ahogyan a Hungaroring Classic veteránkupa gépei elzúgtak alattunk. Biztos voltam benne, hogy az élményt aznap tetézni már nem lehet, amikor András jelentkezett a MazdaCentrumtól: a második és a harmadik helyről valóban lemaradtam. Cserébe a Mazda fotóversenyének nyerteseként rábökhetek egy autóra, amivel aztán másodmagammal egészen Siófokig gurulhatok egy wellness hétvégére a négycsillagos Mala Gardenbe.

Ott és akkor tényleg csak azért nem lehetett madarat fogatni velem, mert a zajongó versenygépek valószínűleg a környék összes szárnyasát kilakoltatták a hétvégére. Az viszont egyetlen pillanatig sem volt kérdés, hogy melyik típust szeretném magammal vinni az útra – aminek végül is egy őszi péntek 13-án vágtunk neki.

Az persze nem a baljós dátum számlájára írható, hogy a metálszürke, kétezres, 160 lovas MX-5-tel szerzett élmények még most sem akarnak halványulni. Még csak nem is a Revolution Top felszereltséggel a sperr mellé járó Bilstein futómű és a fűthető Recarók a felelősek érte. Hiszen talán nincs olyan autós újságíró a földön (vagy kiválóan bujkál), aki ne énekelte volna meg, hogy az MX-5 zseniális és az MX-5-öt imádni kell, bármely generációjáról és bármely kiviteléről legyen is szó.

És ezt még az a fránya péntek 13-a sem tudja felülírni. Persze minket sem kellett félteni, barátnőmmel már az induláskor megalapoztuk az aznapi szerencsénket, hiszen a tervezett menetrendet rögtön az első percben a kukába dobhattuk. Eleve elvétettük a kereskedést, ahol az autót átvehettük, így Óbudáról át kellett verekedni magunkat a XI. kerületbe, amihez persze egy elnézett jobbkanyarnak hála végül egy kis pesti kitérő is hozzáadott néhány percet.

Az út során a kesztyűtartóból két darabban került elő az oda még egyben érkező napszemüvegem (az autó biztosan nem tehet róla, megnéztem, nem növesztett gonosz kezet a kesztyűtartóba). Közvetlenül ezután pedig ijesztő közelségbe kerültünk ahhoz, hogy érintőre vegyük azt a rafináltan épp szélvédőmagasságban hasító madarat, ami egy pillanatig sem tűnt barátságos méretűnek.

Jó, jó, de milyen az autó? Hát pontosan olyan, amilyennek leírták! Amivel sosem akarsz megérkezni, amivel minden kerülőút, minden lopott perc egy újabb karácsony. Feszes, mégis élhető, pajkos és precíz, egy pehelysúlyú műszaki bravúr, amely már-már lehetetlenül őszinte és intenzív élményt ad.

Eleve olyan borzasztóan aranyos még így is, hogy felvette azt a mostanában divatos, morcos ábrázatot, hogy már senki ne zrikálhassa azzal: tiszta dédapja ez a kölök. Ettől még nem lett ámokfutó mészáros, továbbra is ugyanaz a jó fej nagycsoportos, csak épp tegnap megnézhette élete első Statham-filmjét, és ma ő is kicsit keményebb járással rúgta be reggel az ovi kapuját. De tízórai után már ugyanolyan önfeledten játszik a homokozóban, mint tegnap, és eszébe sem jut elvenni senki dömperét.

Egy pillanatig nem kell félned tőle, mindig az önfeledt, cinkosan kacsintó „bűntársat” láthatod benne, és ez mókássá tesz vele minden métert, minden centit. Mindegy, hogy a városban lépegetsz vele még bőven csekkhatáron innen, az országúton simogatja az arcod az épp kellemes mennyiségben bejutó széllel, vagy épp egy kanyargósabb szakaszon terelgeted az érzéki ívektől duzzadó kasznit, aprókat korrigálva a perverzül kommunikatív kormánnyal. Mindenhogy addiktív.

Én persze könnyen beszélek; az MX-5 lenyűgözően könnyű, ez a mozgásával csodát tesz, cserébe nem engedi olyan pöffeszkedősen tágasra hízni. Így határozottan jól jön például, ha a tornasorba többnyire te is csak azért álltál be, mert a végére is kellett valaki. Nagyanyám mindig azt mondta, hogy azért megy lassan, mert rövidek a lábai, és azért nőttek rövidre, mert a háborúban csak krumplit tudtak enni. Nos, én pedig azt hiszem, azért csak 10 centivel lettem magasabb Leninnél, hogy igazán, feltétel nélkül imádhassam az MX-5-öt. Persze nem kérdés: ami ennyire jó, abba akkor is belehajtogatnám magam, ha már oviban is zsiráf lett volna a jelem.

Nem vagyok az a szelfizős fajta, még egy nyomorult kabriószelfink sincsen. Már Pesten voltunk, amikor készült rólam két fotó, az is csak azért, mert hajnalban édesanyám három herripotternyi terjedelemben a lelkünkre kötötte, hogy csináljunk, mert milyen jó lesz majd megmutatni az unokáknak, ha én már meghaltam. Nem tudom, hogy azt nem nézte-e ki belőlem, hogy egyszer saját MX-5-öm is lesz majd, vagy hogy sikerül sokáig élnem, mindenesetre eleget tettünk a kérésnek.

Szegény Mala Gardenről majd’ megfeledkeztem, pedig hiába lopta el a show-t az MX-5, a négycsillagos wellness hasonlóan pazar volt, a hangulat magával ragadó, az ízek, az illatok mesések, a személyzet vérprofi, mégis hihetetlenül kedves. Nyereményjáték ide vagy oda, aki arra jár, mindenképp csekkolja le a szabad szobákat.

Már Pesten voltunk, amikor a malagardenes magaséletet magunk mögött hagyva egy gyorskajálda ablakából figyeltük az elhaladó autókat: nézd, abban is egyedül ülnek! Meg abban is, abban ott ketten… Hát miért nem jár itt mindenki MX-5-tel?! Egy csapásra eltűnne az a sok mogorva ember, mindenhol kisimult arcok jönnének szembe, fülig érő szájjal, és egy kicsit talán kialvatlan szemekkel. Nekem legalábbis az MX-5-tel töltött napokban valahogy mindig korábban csörgött a vekker.
November 30-ig tart még az idei Mazda fotópályázat nevezési időszaka, ragadj te is gépet, telefont, kattints és töltsd fel – hidd el, megéri!