mazdablog
Tanulmányautókról szóló sorozatunk mai epizódjában a japán gyártó több mint negyven évvel ezelőtt bemutatott sportkocsijával ismerkedhettek meg. Az RX500, ugyan komoly műszaki fejlesztések tesztelésére volt hivatott, az általa nyújtott látvány ennyi idő után is megdobogtatja az autórajongók szívét.
A shooting brake (vagy shooting break) kifejezés a motorizált közlekedés előtti kor szülötte, története egészen a 19. század elejéig nyúlik vissza. Az angolszász nemesség vadászatra kialakított lovaskocsijaitól ered a név, amely egy igen különleges karosszériaváltozatot jelöl. A háromajtós kialakítás ugyanis nem a megszokott kupé, vagy ferdehátú formával párosul, hanem a kocsiszekrény egy meredek falú, kombi-szerű hátsó szekcióval zárul. A sportos, exkluzív formavilág ennek köszönhetően párosul a praktikummal, vagyis a meglehetősen nagy helykínálattal. Nem véletlen tehát, hogy az automobilok korában is vissza-visszatért a shooting brake karosszéria, amely a hatvanas évek alatt élte virágkorát. A Mazda (akkoriban még csak autóikat hívták így, a gyár neve Toyo Kogyo volt) mérnökei az évtized végén szabad kezet kaptak egy extravagáns szupersportkocsi megalkotásában, amelynek formai kialakítása a kor szellemének megfelelően nem is volt kérdéses.
Az RX500 típuskódú autó 1970-re készült el, a koncepció pedig kettős célt szolgált. Műszaki megoldások tekintetében a jövő biztonsági funkcióinak tesztelésére volt hivatott, gyártástechnológiai szempontból pedig a műanyag karosszéria létjogosultságát vizsgálták vele. Az, hogy a közönség lenyűgözése is a célok közt szerepelt volna, nem tudjuk bizonyítani, de bemutatásakor óriási sikert aratott, és a 17. Tokyo Motor Show sokáig emlegetett sztárja vált belőle. A shooting brake formavilágot a hatvanas évek sportautóira jellemző lapos, ékformájú orr, és az előre-felfelé nyíló ajtók tették teljessé. Az ülések mögötti teret a hátsó tengely elé épített, kétrotoros bolygódugattyús erőforrás uralta. A sorozatgyártású Mazda Cosmoban szolgálatot teljesítő 110 lóerős, kamránként 491 köbcentiméter hengerűrtartalmú Wankel-motor speciális, Weber karburátorral szerelt versenyváltozata azonban az RX500-ban 247 lóerő leadására volt képes. Ez a 850 kilogramm tömegű kocsit 240 km/órás végsebességhez segítette.
Az RX500 egyik legérdekesebb részlete az említett passzív biztonsági rendszerek egyike: a kocsi gyorsulási jellemzőinek függvényében üzemelő, többszínű hátsó lámpák. Amikor a középmotoros gyorsított, a zöldek világítottak, konstans sebességnél viszont a narancssárgára váltott. Lassításkor három fokozatban -a fékezés mértékének megfelelően- villantak fel a piros fények, hatványozottan felkeltve ezzel a mögötte haladó autós figyelmét.
Az 1970-es premier után a kocsit félreállították (egyes történetek szerint ellopták), és lassan a feledés homályába merült. Végül majdnem negyven évvel később, 2008-ban találtak rá a rendkívül rossz állapotban lévő maradványra. Restaurátorok az RX500 eredeti mérnökcsapatának néhány tagjával kiegészülve egy hiroshimai műhelyben látottak neki a felújításnak, amely korántsem volt zökkenőmentes. Több alkatrész is hiányzott, amelyeket utólag kézzel kellett legyártani, hiszen az autóból csak ez az egy példány létezett korábban.
A kitartó munka árán elkészült kocsi 2009-ben újra a tokiói autókiállítás reflektorfényében pompázhatott. Jelenleg a felújítást koordináló Hiroshima City Transportation Museum gyűjteményébe tartozik, mint a kiállítás állandó darabja. Formája négy évtized távlatából is rendkívül izgalmas számunkra, és csak bízhatunk benne, hogy a jövőben találkozunk még shooting brake Mazda koncepcióval, hiszen a vadászkocsi-kialakítás napjainkban reneszánszát éli.