mazdablog
Tavaly októberben írtunk legutóbb a csapatunkban szolgáló Mazda3 MPS-ről. Akkor egymást követő két bejegyzésben tekintettük át eddigi magyarországi élettörténetét, azóta pedig viszonylag eseménytelenül teltek mindennapjai. Egészen az elmúlt hetekig.
– A „katasztrófaturistáknak” továbbra sem tudok jó hírekkel szolgálni, valószínűleg gyorsan megunják majd a bejegyzést, bár javításból azért jutott mostanában. Akik emlékeznek még az előző bejegyzés végére, egy rejtélyes kopogás maradt a futóműben, aminek megszüntetése tervben volt. Mára ebből is teljesen kigyógyult az autó, sőt időközben átléptük a 152 000 kilométert is, épp a legutóbbi hosszú túrával.
Kezdjük azonban a szervizelésekkel, egészen pontosan azzal az átkozott kopogással. Januárban egy új, kimondottan futóművekre szakosodott műhelybe vittem az autót. Az alapos átvizsgálás után a mester azt állapította meg, amit eddig is tudtunk, a futómű feszes és semmi nem lóg. Egyedül a hátsó stabilizátorrúd szilentjei voltak szemmel láthatóan megviselt állapotban, így azok cseréjét javasolta. Kiindulva a korábbi tapasztalatokból gyári alkatrészeket rendeltünk, a teljes procedúra mindennel együtt 23 000 forintba került, a kopogás azonban maradt. Sőt, erősödött és egyre jobban hallhatóan bal hátulról kezdett jelentkezni. Ez legalább támpont volt abból a szempontból, hogy ott kell tovább keresgélni, így az autó vissza is került a műhelybe. Újabb egy napnyi hibakeresés után ismét az lett a verdikt, hogy semmi sem lóg, semmi sem kopoghat, kivéve a lengéscsillapítót, ami viszont mérve tökéletes eredményeket hozott. Kiszerelt állapotban érezhető volt némi rendellenesség, így a csere mellett döntöttünk. Kapott az autó két gyári hátsó gátlót és láss csodát, csönd lett, olyan csönd, amilyen talán sosem volt benne, legalábbis amióta nálam van. Most már a belső tükör rezonanciája és a jobb első ajtókárpit néha hallható zörgése zavar, de be kell hogy lássam ezek kapcsán, hogy a baj inkább velem van és nem az autóval…
A lényeg, hogy nemcsak a kopogás szűnt meg, hanem az eddigiekhez mérten is stabilabb lett az autó hátsó traktusa, pedig továbbra is a téli abroncsok vannak rajta. Ez annak fényében különösen érdekes, hogy a nyári műszaki vizsgán gyári értékeket hozott a két hátsó gátló, és annak sem volt nyoma, hogy eresztene bármelyik is. Ezt követően már csak egy otthoni olajcsere következett, majd a dolgos hétköznapok. Egészen február közepéig, amikor egy hirtelen felindulásból, egy egy napos, de több mint 1000 kilométeres túrára fogtam. Egészen Németországig mentünk kettesben, ahol egy 5 órás hegyi túra után rögtön haza is indultunk. Elég megterhelő volt embernek és gépnek egyaránt, annyit viszont már elöljáróban elárulhatok, hogy az MPS jól vizsgázott.
Az úti cél a Khelsteinhaus (Berchtesgaden), vagy ahogy mások ismerik a Sasfészek volt. Jómagam négyszer voltam már fönt, télen viszont még soha nem próbáltam meg meghódítani. Ilyenkor maga az objektum nincs nyitva, sőt még a turistákat szállító autóbuszok sem közlekednek a szűk hegyi úton. Cserébe viszont, ha valaki feljut, azt csodálatos látvány fogadja (minden bizonnyal, mert ezt én csak korlátozottan tudom igazolni).
Kezdjük azonban az elején. A szombat reggeli budaörsi indulás után 570 kilométer várt ránk. A Salzburg után, a német oldalon lévő hegy lábáig nagyrészt autópályán kellett eljutni. Az M1-es után Ausztriában Pandorfnál álltam meg először tankolni. A pályán tempomatot használva, az óra szerint 130 kilométer/óra sebességgel haladtunk. Ez GPS szerint 123-124 km/h sebességet jelent a téli 205/50 R17 abroncsokon. Az első 260 kilométeres etap kapcsán, tankolás után 8,63 liter/100 kilométer átlagfogyasztást rögzítettem. Ez meglepően kellemes volt, de igazság szerint a neheze csak ez után következett. Ausztriában csak 95-ös benzint találtam, viszont az önkiszolgáló kútnál arrafelé még mindig E5-ös benzint mérnek, nem úgy mint nálunk.
A második etap 401 kilométeres volt, tehát közben elértem a hegy lábát és megtettem a túrát is. Vagyis majdnem, mert 7 kilométer megtétele után azzal kellett szembesülnöm, hogy az 1800 méteres hegy csúcsánál olyan hó van, amit az én felszerelésemmel nem lehet leküzdeni. Minden lépés után derékig merültem a fehér tengerben és mivel az útnak akkor már rég nyomát sem láttam, azt sem tudtam hol van a lábam alatt szilárd talaj. Így mindössze 300 méterrel a célom előtt kénytelen voltam megállni. Mehettem volna a buszoknak épített egyszerűbb úton az elején, azt viszont nem tartottam kihívásnak. Hát ez a másik, Hitler számára épített nyomvonal az volt, annyira, hogy nem is sikerült teljesen feljutni. Fáradtan és elázva értem le az autóhoz, már bőven sötétben. A legtöbb ember biztosan bánná, hogy ez így alakult, és bennem is furcsa érzések voltak, de most már azt tudom mondani, minden pillanatát élveztem. Persze másnap, visszanézve a képeket ez az érzés némileg átalakult…
Egy rövid öltözés után indultam is haza, ekkor már este hét óra volt. Átérve a néhány kilométerre lévő osztrák határon tankoltam másodszorra, ekkor 8,63 literes fogyasztást regisztráltam. Ahogy korábban mindig, az autó gyári fedélzeti számítógépe most is jóval kisebb értéket rögzített, ez azonban megszokott. Innentől viszont már nem terveztem tankolást, tehát a következő megálló a végállomás, Budaörs volt. Mivel ismét csak 95-ös benzint tudtam tankolni a személyzet nélküli gyorskúton, így nem voltak nagy reményeim a hazautat illetően, hogy lesz még kisebb is ez az érték. Az viszont mindvégig kellemes meglepetés volt, hogy a kemény és sportos futómű ellenére is mennyire jó utazóautó az MPS. Az ülés deréktámasza és oldaltartása egy ilyen nap után aranyat ért, az Eonon navigáció most megmutatta valódi előnyét (igaz a Waze ezen a távon valamiért elbukott, így a Google Maps volt az útmutató). A gyári kanyarkövető xenon pedig szintén jól vizsgázott sötétben a német hegyi szerpentinen és a hosszú autópályás etapokon is.
Alig valamivel éjfél után haza is értem, ami annak fényében, hogy Ausztriában több IG-L sebességkorlátozó szakaszt is át kellett vészelni és egyszer megálltam kinyújtóztatni a lábaimat, egészen jó eredmény. Az utolsó tankolás 8,71 liter/100 kilométerre jött ki, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt egy egymásra találásunk az út végefelé egy 530-as BMW-vel. Ezt a történetet azonban fedje inkább jótékony félhomály, legyen elég annyi, hogy az M1/M7 közös bevezetőjére élve elismerő bólogatás és nagyon mutatott hüvelykujj volt a kolléga búcsúajándéka.